Szinopszis

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan Budapestben, ami semmiképpen sem az, amit a dizájnos útikönyvek, vagy esetleg a hazai filmek látképei festenek a városról. Az itteni életet súlyos ellentmondások színezik. Minden, ami szép és jó –  a nevezetességek, az egymást érő, tetszetős bisztróba oltott kocsmák, a zsúfolt, jóképű fiataloktól zsennyegő mulatónegyedek, elidegenítenek, az otthonosság érzetét pedig a bizarr és gyakran rémisztő elemek adják: bkv-n türelmetlenül üvöltöző bolondok, a masszív alkoholista 29 évesen 50-esnek kinéző pedagógusok, a nagyon elfoglalt facebookozó HR-esek, vagy éppen az általános iskolás barátok.

Budapesten mindemellett kétpetcenként változik a hangulat és a közeg, egyszerre 1000 szál köti az ittlakókat mindenhová, de mégsincs mibe kapaszkodni.  A metropolita élet menősége csak látszólagos; nehéz szerepbe kerülni, amikor az ellenőrök feltakaríttatják veled a járdára méregből odavágott tejfölt – (amit anyád hozatott volna veled a vasárnapi ebédhez). Még komplikáltabb a helyzet, amikor nem emlékszel, hogy szüleid egyhavi fizetését miként verted el egy átmulatott éjszaka során egy lisszaboni repjegyre.

Itt tart most Áron 29.  évében. Átlagos furcsa srácként számtalan kortárs komplexus birtokosa; frissen végzett az egyetemen, barátnője elhagyta, a szülei tartják el amíg munkát és alkalmanként motivációkat keres, ráadásul miközben az elmúló szerelmen agonizál, valami külső, bizarr tényező mindig felülírja elképzeléseit és megszakítja intim pillanatainak eltervezett linealitását. A szülinapját megzavarja az, hogy bátyja barátnője összehányja a családi ebéd asztalát, az esti bulit a haverokkal eltereli az, hogy kiderül, hogy excsaja már mással kavar, az egyéjszakás kalandot megakasztja az, hogy megrökönyödik azon milyen könnyű is egy ilyet összehozni, búcsúbuli sem úgy sül el, ahogy kellene, mert végül az valaki más szülinapi zsúrja. Áron pillanatokra fontos főszereplője saját életének, mondjuk akkor, amikor bírságot fizet a BKV-nál és a talált tárgyak osztályán megtalálja a maciját, amit 6 éves korában vesztett el a buszon.

Mindez természetes és egyértelmű ebben a városban, ahogy az is, hogy a lisszaboni utazás előtt Áronnak még van 40 napja és néhány nem túl fontos elintéznivalója.

A stílus dokumentarista, a szereplők amatőrök, gyerekkori barátok, filmesek, stábtagok, rendezők, kollégák és profi színészek, de közben a film teljes egészében fikció. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendhagyó „így jöttem” film; a fiatalkor általános, elviselhetetlen könnyűségein lamentál, de mivel Áron és problémái a város részét képezik és egy részük az itteni sajátságos közegből ered, ezért a története elválaszthatatlan a kortárs Budapesttől, attól a várostól ahol minden logikusnak látszik, de az események csak látszólag következnek egymásból és ahonnan minden 30 alatti elvágyódik. Áron is csak akkor jön rá arra, hogy káoszban és a kiszámíthatatlanságban mégis tart valahová, amikor elmegy innen és hátrahagyja ezt a bájos anarchiát. Áron oda jut ahová mindenki más, a rendbe, fegyelembe a szívfájdalom elmúlásába, a 2 centivel a föld fölött járásba. De egy budapesti ezt nem bírja, kell a súly a lelkének, mert ez tartja a földön. Áron végül megtanulja ezt, Lisszabonból hazatérve tesz még utoljára tesz egy próbát arra, hogy létezést produkáljon ebbe a világba, a saját életébe, a maga tempójába, a belátással kiegészülő lázadozásba.